Szerintem sokan, ha meglátnak egy lombikos cikket gondolhatják, hogy –Te jó isten! – ez már lerágott csont… Egyet értek! Én is nagyon unom már, hogy lombikoznom kell, mert amióta elkezdtük 3 éve úgy érzem, hogy elvette az életem! Furcsa dolog ez, mert éppenséggel fordítva kellene, hogy legyen és egy kis életet kellene adnia…. A 4. lombikunkat csináljuk éppen és ha őszinte akarok lenni teljesen üres vagyok most. Nem érzek semmit. Nem érzek izgatottságot, reményt, bizakodást, idegességet vagy feszültséget. Csak úgy vagyok. A pszhiológusom szerint a 4. lombik igazából nem is sok….Hát nem tudom! Nekem igen. Persze ezt tőle nem éreztem bántásnak, mert 15 lombikot csinált végig, eredménytelenül. Jogos lenne a kérdés, hogy miért is járok pszichológushoz? Akkor mentem el először, miután nem sikerült a 3. lombikom. Nálam ez volt a tetőpont, amikor is éreztem, hogy elegem van! Sok minden más is összejött ebben az időszakban és ez így egyszerre sok volt. Az első beszélgetés nagyon jól esett és tényleg éreztem, hogy olyasvalakivel beszélgethetek, aki tényleg megért. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a férjem és a családom nem hallgatna meg, de nem akarom őket terhelni és egyfolytában erről beszélni. Úgy érzem néha, hogy kellemetlen helyzetbe hozom őket ezzel, mert nem tudnak segíteni ebben a helyzetben vagy átérezni, azt amin keresztül megyek. Most úgy érzem, hogy az írás fog segíteni, hogy kitudjam magamból adni, azt amit igazán érzek. A lombik tényleg egy hullámvasút. Olyan érzéseket hozott elő belőlem, amiről eddig fogalmam sem volt, hogy léteznek. Eddigi életemben mindig ,ha valamiért keményen megdolgoztam, akkor az meghozta a várva várt sikert. Most hiába annyi vizsgálat, idő, energia, egyszerűen nincsen kontrollom semmi felett! Sokszor érzem magam szánalmasnak és elveszettnek, ami feldühít. Utálom most azt, aki vagyok!
Sok ölelés
-Pippa-
Utoljára kommentelt bejegyzések