Két hét telt el az újabb kudarcom óta. Érdekesen érzem magam. Mindig ürességet és csalódottságot érzetem a sikertelen lombikok után, de most valami mást. Talán kezdem elfogadni, hogy lombik által nem lehet kisbabám. Felesleges magamat becsapni. Négy lombikom után, nulla eredményt tudok felmutatni és lássuk be, a továbbiakra nézve, nem túl biztatóak az esélyeim… De ennek ellenére jövő év elején újra nekifutunk. Persze sokat gondolkoztunk azon, hogy mi lesz akkor, hogyha nem sikerülne az utolsó Tb által finanszírozott lombikunk sem.
Megfordult a fejünkbe, hogy akkor is megyünk tovább vagy külföldön próbálunk szerencsét. De! És itt jön mindig az a „DE” ami sok mindent megváltoztat, illetve más megvilágításba helyezi a dolgokat.
Sajnos semmiféle kapaszkodóm sincs, vagy bármiféle pozitív sikerélményem, ami arra ösztönözne, hogy a következő majd biztosan sikerülni fog. Így arra az elhatározásra jutottunk a férjemmel, hogy jövő év elején nekifutunk az 5. lombikunknak, ami egyben az utolsó is lesz.
Mióta megszületett ez az elhatározás, valahogy nyugodtabb vagyok, mintha eltűnt volna az mérhetetlen bizonytalanság, amibe évek óta vagyok. Nem érzem azt, hogy nem lennék elég kitartó, vagy, hogy könnyen feladnám. Sőt! Inkább azt érzem, hogy látok valami fényt az alagút végén. Szerintem mindenkinél eljön az a pont, hogy itt volt elég és el kell engedni. Persze ez nem azt jelenti, hogy kész ennyi volt az életed, csak esetleg nyitsz valami új felé vagy berendezed úgy az életed, hogy a sok kudarc ellenére is boldog és kiegyensúlyozott legyél. Nálunk például szóba került az örökbefogadás, de hogy őszinte legyek ezzel kapcsolatban még nagyon bizonytalanok vagyunk. Hosszú és nehéz út ez a lehetőség is....
Most, így áll nálunk a helyzet. Ez az évünk is baba nélkül telik el, megint.
Sok ölelés!
-Pippa-
Utoljára kommentelt bejegyzések